Vajon mi a titka annak, hogy érzékeljük Sai Baba jelenlétét a nehéz időkben, amikor szükségünk van a segítségére ahhoz, hogy kilábaljunk egy kritikus helyzetből? A Sanathana Sarathi 1979. februári számában, Ms. Phyllis Krystal saját traumatikus élményét meséli el az „emlékezés” titkáról, amely annyit jelent, hogy Swami tanácsát megfogadva mindig ismételjük a nevét.

Az elmúlt négy évben nagyon sok ember ösztönzött arra, hogy írjak egy beszámolót arról, ahogyan a férjemmel megtapasztaltunk egy repülőgép-eltérítést 1974 márciusában, amikor éppen hazafelé tartottunk Babától. Ez a történet illusztrálja azt, hogy milyen sok szeretettel törődik velünk, amikor emlékezetünkbe idézzük Őt és a segítségét kérjük.

A második alkalom volt, hogy meglátogattuk Babát, és úgy terveztük, a hazafelé úton még megállunk Bombay-ban, hogy egy indiai barátunk szüleinél töltsünk 2-3 napot, aki akkoriban diák volt az Egyesült Államokban.

A március 2-án, szombaton induló londoni járatra volt foglalásunk. Ott születtem, és szerettük volna meglátogatni idős édesanyámat, azonban úgy hallottuk, hogy Baba szombat éjjel megérkezett Bombay-ba, így azt mondtam a férjemnek, tegyük át a foglalást másnapra, hogy kapjunk még egy utolsó darshant, mielőtt hazamegyünk.

Sikerült áttetetnünk a repülőjegyeket, így vasárnap reggel kimentünk a darshan helyszínére (dharmakshetra: az erkölcs mezeje). Első alkalom volt, hogy láttuk ezt a gyönyörű helyet. Nagyon lenyűgözött a környezet, különösen a szálláshely, amit Baba kijelölt a számunkra.

Annak ellenére, hogy hívők tömege gyűlt ott össze, elég közel tudtunk ülni ahhoz a helyhez, ahol Baba bejött. Megismert és rám mosolygott, ami a látogatásunk tökéletes befejezésének bizonyult, így boldogan indultunk a reptérre, hogy felszálljunk a londoni gépre.

A gép leszállt tankolni Bahrainban és Beirutban. Az utóbbi városban, amikor visszamentünk a fedélzetre, olyannyira nem vették szigorúan a biztonsági ellenőrzést, hogy még meg is jegyeztem a férjemnek, hogy így akár bárki el is téríthetné a gépet. Erre mondják, hogy „vészjósló szavak”, bár akkor ennek még nem voltam tudatában.

Miután kiosztották a vacsorát és összeszedték a tálcákat, az első osztályon utazók egy csoportjára lettünk figyelmesek, akik a kapitánnyal szembefordulva, hátrafelé közeledtek a turista osztály felé, ahol mi is ültünk. Ezt a férjemnek is megemlítettem, de ő azt mondta, biztos rossz időjárást fogtunk ki, és ezek csak óvintézkedések, hogy átcsoportosítsák a súlyt.

Ahogy a kapitány mellénk ért, megkérdeztük, hogy mi történt, mire azt felelte, hogy hamarosan hallani fogjuk.

Amint mindenki visszaült a helyére, egy durva hang szólalt meg a hangszórókon át, és tört angolsággal bejelentette, hogy a gépet eltérítették, de ha együttműködünk, akkor senkinek sem esik bántódása. Ezután két rendkívül rossz arcú alak lépett ki a pilótafülkéből csőre töltött gépfegyverekkel és pisztolyokkal, hogy bárkit lelőhessenek, aki ellenszegülni próbál.

Emlékszem, akkor azt gondoltam, hogy ha színészeket válogatnának egy repülőgép-eltérítéses filmhez, akkor ennél a két embernél nem is találhatnának jobbat. Olyanok voltak, mint a karikatúrák.

Egy arab anyanyelvű utassal összeszedették az összes útlevelet, amiket készségesen át kellett adnunk nekik. Ezután azt mondták, emeljük fel a kezünket a fejünk fölé, ne beszéljünk és meg se moccanjunk. Az eltérítők egyike elkezdte nemzetiségek szerint különválogatni az útlevélhalmokat. A legtöbb utas indiai, angol és arab volt; épp csak néhányan voltunk amerikaiak, így úgy gondoltuk, biztos minket fognak majd túszul ejteni.

1  2  3