– Létezik egyáltalán bárhol is menedék? – sóhajtott fel, amikor meghallotta a szőlőlugas felé közeledő nővére elnehezült lépteit. – Szerencsétlen! Hiába nem akar róla tudomást venni, lassan elodázhatatlanná válik a csípőműtét. Milyen fáradt! És hogy megöregedett mióta nem látta!
– Miért nem jössz be? Nem tarthatom egyedül a frontot. Már megjegyzéseket tesznek a rokonok – simított végig a karján a barnára cserzett arcú, őszülő hajú asszony. – Mónika most vitte be nekik az aprósüteményeket, nagyon dicsérik.
– Gondolom. Akkor most jön a „Mónikám, aranyom, mikor mész már férjhez”? Mintha egy huszonévessel nem is lehetne másról beszélgetni. Emlékszel? Bennünket is állandóan a házasodással gyötörtek. Pár pillanatra előtolakodtak a múlt képei, a tovatűnt ifjúság filmje még most sem kopott meg, sőt mintha élesebbé, tisztábbá is váltak volna a kockák. Ki itt a rendező?

Már az ötödik napot töltöttük az Ashramban. Körülbelül 50.000 ember tartózkodott a Sai Kulwant Csarnokban. Mindenki óriási várakozással készülődött Shivaratri ünnepére. Volt, aki hajnali 4-től már sorban ült, hogy bejusson a délutáni Darshanra. Jómagam, néhány társammal együtt, egy éppen aznap érkező magyar csoportot vártam. Az ezzel járó teendők miatt nem sok remény maradt arra, hogy bejussak a Mandirba a délután kezdődő virrasztásra.

Hogyan lehet gyorsan összefoglalni az idei indiai út történéseit? Egység és szeretet. Erről beszélt Sai Baba az amerikai küldöttség mandír-beli szereplése után. Ha korábban esetleg még nem, de ott, akkor, mindegyikünk megérthette ennek a két legfontosabbak között szereplő tennivalónak, állapotnak és érzésnek a csodálatosságát. És átélhetett még valami mást is, de erről majd később. 

    Ez az út megint más volt, mint a korábbiak. Összehasonlíthatatlanul más. Ez is tanulság lehet arra, hogy felesleges összehasonlítani két korábbi utat – ezért nem is teszem. Ami másfél évvel ezelőtt történt régen elmúlt, ami a múlt hetekben az viszont alaposan meghatározhatja – hagyjuk is a feltételes módot – mondjuk ki: meghatározza közeljövőnket. Egyénileg és a közösség szintjén is. Akarjuk, vagy nem, a folyamat egyre gyorsabban zajlik. Mint a maghasadás. Korlátok közé zárhatjuk és játszhatjuk, hogy nem veszünk róla tudomást, de megállíthatatlanul zajlik tovább és végül szétszakítja korlátjait. Minél tovább van bezárva, annál nagyobb erővel. Ezért érdemesebb hasznosítani a keletkező energiát, olyan célok elérésére, amely előre visz. A közösség szintjén, s ugyanúgy egyénileg is.
    Sűrű programunk volt. A délelőtti és a délutáni darshanokon való részvétel mellett most a fiúknak is lehetősége nyílt seva munkára a konyhán, de a legnagyobb élményt kétségkívül az embert, hangszálakat, ízületeket és ülőgumókat, toleranciát és türelmet, egységtudatot, fizikai és mentális tűrőképességet próbára tevő énekpróbák jelentették. Azok számára, akik – hogyan is fogalmazzam meg?... Szóval sokunk, legtöbbünk számára.

2006 február 28-án a magyar küldöttség utolsó csoportja is „hazaérkezett” Prasanti Nilayamba. Ettől a naptól kezdve akár merre jártunk, minden felé azt kérdezték tőlünk, mikor lesz az interjú Babával. Egy évek óta hőn áhított Isteni találkozás lehetősége kavargott a levegőben. A Kulwant csarnokban Swami többször is figyelmében részesítette a narancsszínű kendőt viselő magyar tábort, mind a női mind a férfi oldalon rákérdezve: „Honnan jöttetek? Hányan vagytok? Meddig maradtok?” Tudtuk, hogy nincs titok Swami előtt, nagyon is jól tudta honnan jöttünk, mégis feltette kérdéseit, és megszólított bennünket, mindannyiszor óriási izgatottságot ébresztve bennünk. Szinte minden nemzet a magyarokért fohászkodott, bizonyságot téve az ashramban uralkodó testvériségről…

Baba elhagyta az iskolát, vagy inkább „megszökött”, mert nem volt rá szüksége. Csupán azért ment iskolába, hogy társakat gyűjtsön maga köré. Elhagyta bátyja házát, és amikor sógornője vissza akarta hívni, így felelt: „Nem tartozom hozzátok; híveim szólítanak”. Egy kertbe ment a város mellett, ahol még ma is látható a szikla, amelyen egykor ült. Kik voltak ezek a hívek, akik Őt szólították, mikor még csak tizennégy éves volt? Az emberek kinevették: „Micsoda képtelenség, ez a fiú megőrült!”

…Swami azt mondja: „Ne örvendj a lehetőségnek, hogy a közelemben lehetsz, mert előfordulhat, hogy elküldelek.” Természetesen ez alól én sem vagyok kivétel. Nehéz meghatározni, hogy milyen távolságot tartsunk Tőle. Olyan ez, mint a tűz; ha túl közel mész hozzá, megégsz; ha távol maradsz, fázni fogsz. Ha visszaélünk közelségével, ha úgy gondolkodunk, ez nekem jár, mert számára nélkülözhetetlen, nagy tudós vagyok, az ilyen  és az ehhez hasonló öntelt képzelgések könnyen elküldést eredményeznek. Egyszer ez velem is megtörtént.

Mi a spiritualitás lényege? Nem a rítusok tanulmányozása, sem azok elvégzése. Azt jelenti, aszerint az igazság szerint élünk, amit megtanultunk....