EGYSZER régen egy állat beleesett egy sárgödörbe. Amint egyik lábát erőlködve kihúzta a gödörből, a másik lába mélyebbre süllyedt.  A tehetetlen állat nagyon szenvedett.  Két nap telt el ily módon. Egyetlen arra sétáló járókelő sem próbált meg véget vetni szenvedésének.

  

Az ember megtapasztalja, amit kell, teste elfárad...

A Pillanat él...

A múlt meghatározhat,
De teherré nem válhat.

Július 17. Azt mondják, Swaminál felgyorsulnak az események és a megnyilvánulásokra adott reakciók. Nálam ez már itthon elkezdődött. Hétfő délután felhívott valaki, aki Szilviától hallotta, hogy kint leszek már amikor ő jön és „de jó, hogy nem lesz egyedül” (mint magyar)! Rögtön az a méltatlankodó gondolat futott át az agyamon, hogy hát annyira nem jó. Azért megyek egyedül, mert egyedül szeretnék lenni, és nem végigbeszélgetni azt a szűkre-szabott drága időt. De mondtam, hogy természetesen keressük egymást. Még aznap megkaptam a nem túl kellemes reakciót: válasz email attól a már kint lévő társunktól, aki előzőleg felajánlotta a helyet  a szobájában. Azt írta, szívesen találkozik velem, de szeretne nyugalomban, egyedül maradni a hátralévő pár napban.  Csak lassan esik le a tantusz… Még szoknom kell, hogy ne a személyekre és a szavakra koncentráljak, hanem az üzenetre.