Volt egyszer egy réges-régi fa, amelynek ágai szinte az eget súrolták. Amikor virágba borult, különféle színű alakú és nagyságú pillangók egész serege táncolta körül, amikor pedig gyümölcsöt hozott messze földről felkeresték a madarak. Ágai kitárt karokkal üdvözölték a szelet, és aki csak látta, elámult fenséges szépségén.

 »»»

Abból már sok botrány származott, hogy valakinek szép szeme van, de ilyesféle perpatvarról, ami Varga Julcsa szeme miatt kerekedett, állítom, még a legöregebbek sem hallottak. Mert Varga Julcsát, ha netán nem tudná valaki, Virágszeműnek nevezik. Azért, mert gyönyörűséges kék szeme van. Nos hát ebből lett a haddelhadd. Mert egy szép napon a Karcsú Sisakvirág nem átallotta azt mondani:



 »»»

A bolond kútásó csinált már száz kutat is – ezeret is. Az ásója elébb karcos földbe vájt, aztán lágy agyagba, s aztán tocsogott és locsogott. Volt úgy, hogy sziklát is kellett csákányoznia, de csinálta, vágta, repesztette, ameddig nem tocsogott és locsogott. Ilyenkor a kútásó felnézett a sötétből, kicsit elvakította a becsillanó kerek égdarab, de mit sem törődött vele, elkiáltotta magát: víz!
 »»»

Irodalom órára műelemzést kellett készítenem. Hat mese közül kellett választanom, nekem ez a mese nagyon tetszett. Szeretném veletek megosztani. /Tóth Lilla

A feketerigó a ligetben élt. Sárga csőre volt, ragyogó cipőgombszeme – és persze fekete volt, mint a szurok. Azért is hívják feketerigónak. Nem tudom, ki hogy van ezzel a színnel. Nyilván van, akinek nem tetszik, mert hiszen a narancssárga sokkal vidámabb, a türkizkékről és a meggypirosról nem is beszélve. De aki jobban odafigyel, annak a fekete is tetszik, ebben bizonyos vagyok. Hiszen annyiféle fekete van. Kékesen fénylő fekete, puha fekete, éjfekete, játékos fekete, meleg fekete és ki tudja, még hány. »»»

És már látom mi van benne?
Világító kis lámpácska,
Messze ragyog lobogása.
Erre, gyere Béke, 
Legyél szívem része.
Itt megbúvik,
Itt elbújik,
Itt találja meg a Mazsi.....

 »»»

Egyszer volt, hol nem volt, az időtlenségen túl, volt egy kicsi lélek, aki ezt mondta Istennek: - Tudom ám, hogy ki vagyok én!”
- Ez csodálatos! Ki vagy? – kérdezte Isten.
- Én vagyok a Fény! – kiáltotta a Kicsi Lélek
Isten szélesen mosolygott. Nagyon helyes! – kiáltott fel. - Te vagy a Fény. A kicsi lélek nagyon boldog volt, hogy rájött arra, amit a Királyságban már az összes lélek tudott. - Pompás! – mondta.  – Ez igazán pompás!
De hamarosan, ez már kevésnek bizonyult. A Kicsi Lélek izgatott lett, és most már az akart lenni, aki valójában volt. Így visszament Istenhez (ami igazán jó ötlet mindazoknak a lelkeknek, akik szükségét érzik, hogy valódi önmaguk legyenek) és azt mondta: »»»

Egyszer volt egy gyermek, ki megszületni készült. Egy nap megkérdezte Istent:  Kérlek mondd meg nekem, ha holnap leküldesz a földre, hogyan élhetek ott oly tehetetlenül, elhagyatva, oly csöppként? Az Angyalok közül választottam  számodra egyet, ki várni fog és gondodat viseli majd. De mondd, miért kell mennem, hisz itt a mennyben csak mosolygok, dalolok, és boldog vagyok. Angyalod énekel neked, és mosolyog rád majd minden nap.  »»»

" Növekedni nem más, mint túllépni azon, amik ma vagytok. Támaszkodjatok saját magatokra! Ne utánozzatok senkit, de vegyetek példát a nemes lelkekről! Ne akarjátok elérni a célt, és ne próbáljatok gyorsabban haladni a kelleténél! Próbáljatok csak növekedni!"
Az április 5.-i Gopika Klubban 9 gyermekkel játszhattunk együtt. A gyerekek között sok új pajtást köszönthettünk, aminek nagyon örültünk. Ez alkalommal a Húsvét történetével foglalkoztunk. Nem mindenki tudott egy időben érkezni a foglalkozásra. A várakozást ismerkedéssel töltöttük, név-lánc játékot játszottunk, és a vidám játék segítségével egy kicsit közelebb kerültünk egymáshoz. »»»